Életemben először kérdeztem meg magamtól az elmúlt napokban... Hova tűnt ez az elmúlt 6 év? Mit tettem ebben az időszakban? Hova szállt el ilyen gyorsan? Te. Jó. Ég.
Hetedik év az egyetemen. Most már csak abszolválom a dolgot. Még két évvel ezelőtt eluralkodott rajtam a pánik: nem fogom idegileg bírni és időben befejezni az egyetemet. El akarok menni innen. Itt akarok hagyni mindent. Menekülni akarok!
És láss csodát: 2018. decemberében a kis falum istentiszteletén szólt a Tisztelendő, hogy lehet menni Amerikába táboroztatni egy egyházi táborba.
Gondolatszikra: Azt hiszem csengettek...
Cselekvés: Kinyitottam az ajtót...
Eredmény: Felültem a repülőre és három hónapig MINDEN hülyeséget itthon hagytam.
Itthon hagytam a sok nyűgöt, a kérdéseket, az aggodalmakat, a rettegést a befejezéstől, a zh-kat, az egyetemet, a családomat, a kétségbeesésemet. Három hónap kemény munka, amit mindenki értékelt. Három hónap pozitív megerősítés, hogy bármire képes vagyok. Három hónap alatt 10 centit nőtt a hajam. Amennyit még sose! Három hónapig csak magammal foglalkoztam miközben másoknak adtam magamból. Töltekezés, túlcsordulás, repeat.
Nagyon hiányzik.
Most pedig itt vagyok az utolsó évem derekán, szakdolgozat csak a fejemben (részben), tanítás ezerrel. Igen.. hosszú tanítási gyakorlaton vagyok, ahol sok dologra rájöttem.
1. Részmunkaidős, vagy óraadó tanár szeretnék lenni.
2. Mást szeretnék csinálni a tanítás mellett. NAGYON mást... :D
3. Utazni akarok.
és
4: Eltűnik a fiatalság az iskolából.
Itt pedig ismét oda lyukadok ki, hogy eltűnt az idő... a fiatal idő! Jó, én még nem panaszkodhatok a 26 évemmel, de... Látva a gyerekeket, a felnőtt-kezdeményeket és arra jöttem rá, hogy a legtöbb tanár elfelejtett a fiatalság nyelvén megszólalni. Vagy nem tanulta meg a mai fiatalság nyelvét.
Ezt a gondolatot most kicsit nyitva hagyom. Beadandó folyt. köv...
Jelentkezem még remélem.
Köszönöm az IKT-nak, hogy ezt a blogot létre kellett hozni annak idején. Most legalább nem kell a legelejéről kezdeni.