Hárítani és felelősséget átruházni mindenki tud és mindenki hajlamos rá. A tudatos életmód, racionális önkép persze ezt helyre billentheti. Képzeljétek el, amikor tíz év után találkozol az utcán egy tanítványoddal, aki azt mondja neked, hogy milyen sokat jelentett számára az a tanóra. Tisztán visszaemlékszik a mondataidra és mondja, ha az nem hangzik el, akkor most nem sikerül elérnie azt amit elért az eddigi élete során.
Aztán képzeljétek el azt, amikor találkoztok egy szülővel, akinek idő közben felnőtt a fia, majd elkezdi ecsetelni hogy a te hatásodra teljesen kifordult magából a gyerek és földönfutó, züllött személyiséggé vált, mert azt merted mondani neki, hogy mennyire rosszul sülhet el az amikor a szülők kijelölik a gyermekük karrierjét.
Végtére is mind a kettő esetben érezheted a felelősséget, a tetteid, mondataid súlyát. Az, hogy a későbbiek során bárki létezése miféle hatást gyakorol a másikra, félelmetesen rejtélyes és ismeretlen terep. Ettől még a szerep az szerep: ki kell állni, önmagad kell adni, értéket, vagy számodra értékes életfelfogást kell közvetíteni. Átadni mindazt amit az életed során tapasztaltál magad körül, vagy épp megtanultál. Egy tanárnak meg kell fontolnia a mondanivalóját, DE végletekig nem kell visszafognia sem magát. Hogyan lehet ezt a fajta súlyt könnyebbé tenni? Elmondod: ez a te álláspontod. Lehet vele egyet érteni, lehet vele vitába szállni, lehet elgondolkodni rajta.
Utólag mindent jobban lát az ember. Utólag minden kristály tiszta.
Életem legfőbb mozgatórugója két teljesen ellentétes életfelfogás. Az egyik: Sorsodat a döntés pillanataiban alakítod. Míg a másik: A vér nem válik vízzé. Magyarán kapod azt a csomagot amit kapsz, átadni és kidobni nem tudod egykönnyen. Vajon sorsszerűnek mondható az, hogy olyan biológia tanárom volt akire felnéztem és irányt mutatott a hivatásom felé? Vagy ez puszta véletlen? Ez benne volt a csomagban, vagy döntésemmel sorosomat alakítottam? Ha küzdök a csomag ellen, a vérem ellen, azzal jobbá teszem az életem, vagy egyszerű küzdéssel csak rontok a helyzeten?
Vagy lehet mást felhozni példának, ami mondjuk annyira nem kellemes. Vajon azért mert körülöttem hajtogatták hogy erre meg arra nincs időm, ezért a végén halogatóvá kellett válnom? Ezért kell átélnem olyan kudarcokat mint egy zenekar szétesése vagy egy párkapcsolat szakadék szélére sodródása? Ez az a csomag, amit nem tehetek le akárhol, minimális veszteség nélkül?
Természetesen én döntök a sorsom felett, de csak akkor, ha merek. És amikor nem merek, akkor jöhet a jól bevált hárítás. Mert mindezt mások miatt kell most elszenvednem.
A lényeg talán annyi, hogy a belső viaskodások után érdemes kicsit békét lelni magunkban. Megbocsátani, elfogadni azt, amink van, amit hoztunk magunkkal. A múlt döntéseinek fürkészése helyett feltárni a jelen tényeit és abból faragni valamit. Vérünket nem lökhetjük ki magunkból, de táplálhatjuk vitaminokkal, amik hosszú távon jobbá varázsolják életünket. Ehhez azonban a színtiszta, csupasz önelfogadás szükséges.
Ez a pálya annyira sok kérdést felvet bennem. A kérdések mellett persze súlyos és arcon csapó válaszokat is kapok. El sem tudtam volna képzelni néhány évvel ezelőtt hogy idegenekkel lazán tudok majd kommunikálni, különösen nagy energiabefejtetés és tervezés nélkül. Az, hogy meg tudok maradni a gyermeki világomban, miközben felnőtté varázsolom a diákjaimat. Lehet, hogy hárítani fognak. Remélem inkább pozitív értelemben, de arra szeretném tanítani őket: ezeket a sikereket ők maguk érték el! A felelősség tetteikért ott van kezükben. Nem máséban. Én csak lámpás voltam az úton, aki megmutatta a döntéseik súlyát és vérük valóját.